Régi karácsonyok

Huszonnegyedike reggelén jóanyám éppen olyan korán kelt, mint amikor mi jóapámmal horgászni indultunk, tette mindezt azért, hogy a tőtött káposzta idejében elkezdhessék rotyogni.

Azt ugye már említettem, hogy jóapám ebből az étekből ipari mennyiségeket tudott magába termelni, így aztán evidens volt, hogy már ezen a napon ebédre is ezt kellett fogyasztani, hogy aztán majd két hétig minden étkezés során szintén.

De jóapám ezzel sem elégedett meg, ő jó minőségellenőr révén már az alkotóelemeket is tüzetes vizsgálatnak vetette alá. Éhgyomorra elrágcsált három-három és fél kiló savanyú káposztát, mellé meg suttyomban elmajszolt fél kiló tölteléket, nyersen.

Ezzel persze kivívta jóanyám haragját, aki bosszúból elzavarta a boltba, mivel hiába készül fel egy háziasszony tökéletesen, olyan a világon nincs, hogy huszonnegyedikén ne keljen mégiscsak lemenni valakinek a boltba. De ezt majd a háziasszonyok megerősítik.

Délutánra aztán jóapám idegileg már teljesen megnyugodott az elfogyasztott tőtött káposzta jótékony hatásának köszönhetően. Némi meditálásra és lelkének emilyen délutáni elpilledésben történő regenerálására szüksége is volt, révén a fenyőfának a talpba faragása még hátra volt.

Ezt ő minden évben próbálta minél későbbre halasztani, mintha titkon abban reménykedett volna, hogy anyám esetleg idén elfelejti, hogy legyen karácsonyfa.

Nos, ez egyik évben sem jött be neki, pedig próbálkozott derekasan. Az egyetlen részeredmény, amit elért, hogy vaksötétben kellett botorkálnia az udvaron, és a) megkeresni a fejszét (amit biztos én raktam el, hiszen egy tízéves gyereknek más sem jár az eszében), b) megtalálni a fát, és c) megtalálni a talpat. Amikor ez a három létfontosságú alkotóelem mind körülötte volt, akkor jóapám úgy bámulta őket gyöngyöző homlokkal, mint Bruce Willis az Ötödik elem végén a körbe állított szent oszlopokat.

Amikor aztán elkészült a fa, és a díszek is valahogy rákerültek, akkor elindultunk a templomba. Ezt jóanyámon kívül senki nem akarta, jóapám azért, mert ő inkább már vacsorált volna egy kis tőtött káposztát, én meg azért, mert már kibontottam volna az ajándékokat, meg főként azért sem, mert a templomba engem szerepelni vittek. Öcsém meg azért, mert, nos még csak vagy négyéves volt. De hiába voltunk háromnegyedes többségben, ez akkoriban még semmit nem jelentett.

Utunk a templom melletti kis épületbe vezetett, aminek dohos falai századok bűnbocsánatának nyirkos hidegét párologták ki magukból. Még most is facsarja az orromat a szag, ha rá gondolok. Esküszöm valahogy hidegebb volt odabent, mint kint a Szenteste fagyában.

Akkor jóanyámék leültek, erős kérlelésem ellenére nyilván a legelső sorba, a lelkésznéni pedig sorba rendezett engem, és még másik nyolc jobb sorsra érdemes, megtérésre váró báránykát.

Kezdődhetett az előadás.

Színészi tehetségemről és képességeimről azt hiszem, mindent elmond, hogy a betlehemi előadásban én voltam a csillag.

Nem tudom, hogy mennyire vagytok képben az asztronómiában, de most a nélkül, hogy Neil deGrasse Tyson-i magasságokban szárnyalnánk az univerzum titkai között, elárulom, hogy a csillagok a tudomány mai állása szerint nem beszélnek. És nem is nagyon mozognak, többnyire egyhelyben állnak csendben.

Illetve saját tengelyük körül forognak, de mivel ez csak egy iskolás betlehemi előadás volt egy isten háta mögötti békési település hideg és dohos templomépületében, ezért ezt szerencsére nem kellett modelleznem.

Szóval csak álltam ott, és pislogtam nagyokat a sárga kartonból szabálytalan alakra vágott csillaggal a fejemen, amit minden bizonnyal azért tettek rám, nehogy valamelyik naftalinszagú múmia megkérdezze, hogy az a gyerek meg mit áll ott a sarokban.

Én meg azon gondolkodtam, mennyivel jobb lenne, ha ez a sárga csillag a mellkasomon lenne, akkor legalább lehetnék én a sheriff.

Ezt a csillag-szerepet valójában valószínűleg azért osztotta rám a rendező (a lelkésznéni), mert valahogy a fülébe jutott, hogy pár évvel korábban az óvodai karácsonyi ünnepségen milyen szenvedélyesen játszottam el a gyertya szerepét.

Mondhatni fiatal korom ellenére már több éves tapasztalattal rendelkeztem különféle mozdulatlan, világító objektumok megszemélyesítésében.

Egyébként az is egy realista darab volt, amiben a gyertyák konzervatív módon se nem beszéltek, se nem mozogtak. Szóval ugyanúgy álldogáltam, csak épp akkor egy láng alakú sárga kartonpapír volt a fejemhez rögzítve.

Színésznek tehát nem voltam valami sikeres, bár az enyémhez hasonló tehetséggel Magyarországon vannak, akik megélnek ebből a szakmából.

Ezek után már gondolom nem ér titeket meglepetésként, hogy egy másik óvodai előadáson, ahol mindenki szép hangszereken játszott, én a cintányéros voltam, akinek az volt a dolga, hogy amikor az óvónéni int, majd fojtott hangon ordítja, hogy MOOOOOOSSSTTT!!!!, akkor én összeüssem a két cintányért. Az egész előadás során egyetlenegyszer. Nyilván ezt is el tudtam egyébként rontani, ezzel igen korán pontot téve zenei pályafutásom végére.

Szóval álltam ott fényes csillagként, jóanyám párás szemmel nézett, jóapám hasának korgását odáig hallottam, öcsémet meg két idős néni próbálta puszilkodás címén felfalni.

Néztem a többieket, a pásztorokat, a királyokat, Józsefet és Máriát (főleg Máriát persze), és arra gondoltam, hogy tudták azt a sok cirkalmányos szöveget megtanulni. Ekkor kicsit örültem, hogy betlehemi csillag lehetek.

A darab egyébként nagyon autentikus volt, a pásztorokon olyan Jasszer Arafatos fejkendő volt, Józsefnek szakállat ragasztottak, az angyalok szárnya krepp-papírból volt.  

A lelkész néni annyira figyelt a részletekre, hogy a szerecsen királyok arcát is feketére festette, de úgy, hogy szerintem a mai napig nem tudták lemosni magukról a ki tudja milyen szent áldással átitatott fekete cipőpasztát. 

Na, aztán vége lett, nem bakiztam túl nagyot a csillag szerepében, jóanyám pityergett, jóapám felébredt, öcsémet sem rabolták el az idős nénik, úgyhogy mehettünk haza.

Én akkor már nagyon ki akartam bontani az ajándékokat, de jóapám addigra már mérgesre éhezte magát, úgyhogy inkább ettünk.

Én persze gyorsan belapátoltam a magam tőtött káposzta porcióját, hogy ezzel siettessem az est eseményeinek kedvező irányba haladását, de jóapám az meg minden falatot úgy élvezett ki, mintha a jó isten személyesen formázta volna meg a tőtelékeket, s eresztette volna le fénypászmán angyali harsonaszó közepette.

Ráadásul jóanyám kijelentette, hogy amíg nem esszük meg a vacsorát, nincs ajándék, és öcsémre mutatott, aki evést mímelve teljesen jól eljátszott a kajájával.

Én már akkor sem voltam mulya, mondom én már megettem, akkor mehetek? Ő meg mondta, hogy nem, ilyen egyszerűen, és akkor a nem még nem volt. Rimánkodó szemekkel néztem öcsémre, de ő annyira jól eljátszott az asztalnál, hogy úgy tűnt, a Húsvét is ott ér minket.

Na, aztán a mikor öcsém félig megevett tőtelékein már vékony penészréteg kezdett kialakulni, akkor jóanyám engedett, és bezavart a kisszobába, merthogy most jön a Jézuska.

Én mindig meg akartam kérdezni, hogy ugyan honnan tudja, merthogy még mobiltelefonunk sem volt, sőt azt sem tudtuk, hogy nem is lehetne. De sosem kérdeztem meg.

Akkor aztán bementünk, és feszült várakozás következett. Aztán hallottuk az angyalszárnyak suhogását, amit gyermeki és tanulatlan fülünk szekrényajtó-nyikorgásnak, meg csomagolópapír zörgésnek hallott, aztán azt, hogy apám becsukja az ablakot, ami azt jelentette, hogy elment a Jézuska.

Rejtély, hogy miért nem az ajtón át, de ezt már igazán nem akartam firtatni. Akkor jóanyám (vagyis Jézuska kifele röptében az ablakon) megrázta a csengőt, mi meg kirontottunk a gyerekszobából, mint Zrínyi a várból, és bevetettük magunkat a karácsonyfa alá.

És akkor már nem számított, hogy csak betlehemi csillag voltam, és apámat sem zavarta, hogy minden második ujját vértől átázott kötés borítja a fenyő faragás emlékeként, öcsém végre nem a töltött káposztával játszott, és jóanyám is megbékélt, hogy most már valószínűleg ezt a karácsonyt is túléljük, megáldott minket az Isten...