Meditáció Teremtés Ünnepén

 

Földünk aktuális állapotát az utóbbi időben legtöbbször két szóval írják le: romlás és segítségre szorultság. A romlást sok újabb keletű jelenséggel lehet jellemezni. Csupán néhányat említve: az időjárás kiszámíthatatlan változásai, a műanyag-hulladék megjelenése a legváratlanabb helyeken, a klíma-menekültek által keltett társadalmi mozgás kezelhetetlensége, a társadalmi és politikai értékek tanácstalanságból eredő normavesztése, kezdetben „szalonképesnek” gondolt háborúk kiszámíthatatlan hatásai, az „egészség” szó látványos viszonylagossá válása, a jövő miatt aggódók lelkiállapotának új kórképe...

Pál apostol kétezer évvel ezelőtt már előre egyetértett azokkal, akik a világot ma a romlás rabságában sínylődő helynek látják, melyen nem segíthet semmilyen emberi furfang, vagy ember-alkotta megoldásféleség, ideértve a jószándékú összefogást, és a globálisan vagy lokálisan közös cselekvési terveket.

Minden megjobbítására vonatkozó erőfeszítés merész naivitás egészen addig, míg fel nem ismerjük totális Istenre utaltságát. Ahol ez megtörténik, csak ott válhat elég szabaddá a változás elsődleges eszközének számító ember, hogy közvetlen érdek nélkül vegyen részt alapvető emberi feladatainak elvégzésében. Fizikai, szellemi és morális kapcsolatainak tisztázásában, az élők és létezők itt-létének támogatásában.

Mi Isten gyermekei, fiai és lányai vagyunk!

„Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését. A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önként, hanem annak akaratából, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig. De nemcsak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek zsengéjét kapták: mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására.” Róma 8. 19. kk.

A keresztyén ember életét egyetlen különbség emeli magasba. Ez pedig a remény, mely nem a világ tehetetlenségének felismeréséből fakad, hanem az Alkotó minden mögött húzódó ígéretének ismeretére épül. Életük a végső szabadulást hozó Lélek első termése, amely minden vágyat, minden készséget, minden képességet és tettet megalapoz. Csak ebből meríthet erőt minden tevékenység. Merítsünk most erőt Isten végső szabadságának reményéből az önmagában értelmezhetetlen világban.

„…hogy a teremtett világ is felszabadul majd a romlandóság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára.” (Róm 8,21)

Isten fiainak dicsőséges szabadsága nem visszaélésre: nem magunkba forduló tetszelgésre, kevélykedésre, fennhéjázásra, zsarnokoskodásra adatott.

Hanem reményre: Isten örök szándékának kinyilvánítására bennünk az egész teremtés felé. A szabadság felfoghatatlan, túláradó, az emberi elképzeléseket mindig felülmúló szárnyalás, intuíció, kreativitás.

Nem is lehet rá pontos meghatározást adni, hiszen szükségszerűen felülmúlja fogalmainkat. Mégis van vele kapcsolatban egy fontos tisztázni való: a szabadság biztosan nem végletes eloldozottság mindentől – beleértve Istent –, mert így széthullottság, korlátlanság lenne.

(Erre másik szavunk van: ez a szabadosság.) Bármilyen meglepőnek tűnik talán mai gondolkodásunk számára, a szabadság gyökere bizony épp összefogottság, kézben tartottság, szép rendezettség.

Jellemző ezzel kapcsolatban, hogy a mai közfelfogás a „hierarchia” szón többnyire kényszerítő alá-fölérendeltséget ért, miközben a hier-archia eredeti jelentése (felülről jövő) „szent eredet”, „szent rendezettség”. E szent rendben-lét által lehetséges a szeretetteli másokért-lét. Mert Isten saját, tökéletes szabadsága a tökéletes önmagát-birtoklás, és ezért önmagát ajándékozni tudás.

Nekünk is így kell élnünk: önmagunkat ajándékozó szeretetben, szeretetként. Szabadságunk gyümölcse nem az, hogy önmagunknak ajándékozzuk magunkat – „mert megérdemlem” –, hanem egymásnak, kölcsönösen, szeretetben.

Ez a küldetés pedig radikálisan meghatározza helyes viszonyunkat a többi teremtményekhez. Ahogy számunkra Isten rendjének, szépségének szemlélése (akár a teremtésben, akár csodálatos tetteiben) az Ő dicsősége megismerésének útja, úgy kell lehetővé tennünk, hogy a többi teremtmények valamiképp bennünk szemlélhessék Isten dicsőségét. A keleti lelkiség bátor kifejezésével „megistenülésben” kell élnünk, hogy istenfiúságunk – és annak gyakorlati megvalósulása a cselekedeteinkben – lehessen Isten dicsőségének kinyilvánulása a többi teremtmények számára.

Kinek hiszel - a klíma-szeptikusoknak? A zöldeknek? Vagy Istennek?

Tudod-e, hogy az egészséges kételkedés még nem bizalmatlanság?

Amikor a világ helyzetéről olvasol utána szoktál-e nézni annak, hogy ki finanszírozza a cikkeket?

Ima 3.:

Istenünk, add, hogy képesek legyünk kapcsolataink újraépítésére az általad teremtett világban. Segíts, hogy meghalljuk minden sóvárgó létező hangját, és add meg nekünk, hogy egymáshoz közel, egymás fájdalmában és örömében egyaránt osztozva hangjai lehessünk a dicsőségedet egy lélegzettel zengő földi és mennyei kórusnak! Ámen.

Ima 4.:

Mennyei Édesatyánk! Te Krisztuson keresztül elültetted bennünk a szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás gyümölcseinek magvát. Ezekből alig-alig csírázik bennünk valami, mert a zsengébe szökkenés gyakran elszárad, leszakad, elpusztul. Kérünk Téged, hogy add nekünk a Lélek életerős zsengéit, amelyeket hordozva reménységünk lehet ebben a világban. Add, hogy láthassuk ezen keresztül a gyümölcsös kertet, amelybe újra vársz minket, és amelyet készítettél számunkra! Ámen.

Ima 5.: KÖZÖSEN

Urunk, Istenünk, szólíts meg bennünket, jöjj hozzánk, szánj meg minket, adj nekünk hitet. Ébreszd bennünk a vágyat, hogy a szenny és a zaj közepette is Rád figyeljünk, és tudjuk éltető Igéd meghallani. Szeretetedből teremtettél mindannyiunkat, gondoskodsz rólunk napról napra, áldásod és Lelked velünk van. Kísérj bennünket az úton szenvedés és fájdalom, pusztulás és elmúlás árnyékában is, hogy képesek legyünk hinni Benned és türelemmel remélni ígéreted beteljesedését. Ámen.