Reformáció 8/3 - Az Istentiszteletre vonatkozó tanítás

Kálvin és Luther mindig az egyház számára követendő útról beszéltek. Nem alapítottak egyházat, hanem a meglevő, Jézus Krisztus által alapított egyház re-formálásán, annak az apostolok tanítása és gyakorlata szerinti visszaállításán fáradoztak. A református és evangélikus egyház tehát nem a 16. században született, és nem akkor vált ki az egykori egyházból.

Az istentisztelet az egész hívő nép feladata. Az istentiszteleten Isten kegyelmes szavával találkozunk, amelyre az emberi válasz is megszületik. Az istentiszteleten az Ige útmutatása szerinti rend kell, hogy megjelenjen. Az istentisztelet fontos része, hogy „tovább él”, nemcsak a templomi liturgiára korlátozódik, hanem kiterjed az egész életre. Ezért volt fontos a reformátoroknak, hogy a templomi istentisztelettel külön is foglalkozzanak. 

Liturgiai kérdésekben a különbséget Luther és Kálvin között abban szokták meghatározni, hogy Luther mindent meghagyott kora istentiszteleti rendjében, ami nem ellenkezett az ige tanításával. Vele szemben Kálvin – mondották – csak azt vette bele az istentiszteleti rendbe, amit kimondottan előírt az Írás. Ez a nagyon elterjedt nézet nem egészen elfogadható. Kétségtelen, hogy Kálvin radikálisabb volt képek és egyéb szimbólumok dolgában. Az evangélikus egyház istentisztelete kezdettől a mai napig nem elhatárolódni akart és akar, hanem az egyház egészének tradícióját komolyan vége az istentiszteleti élet középpontjába helyezte és helyezi az evangéliumot. Azaz Isten Jézus Krisztusban megjelent szeretetét.

Kálvin a prédikáció és a sákramentum közti egyensúly helyreállítására törekedett. Véleménye szerint, a gyülekezet akkor vesz részt cselekvően az istentiszteletben, ha az úrvacsorát hetenként megünnepli.