Reformáció 8/1 - Bevezetés

A reformátorok számára alapvető jelentőségű volt a Szentírásból nyert Krisztus-ismeret továbbadása és elmélyítése. A Szentírás megértésének, szeretetének következménye számtalan területen tetten érhető a protestáns egyházakban és a társadalomban, például az iskolaalapításokban, a nyelvészetben, a költészetben és zsoltárköltészetben, a családi élet szentségében és még sorolhatnánk. Luther és Kálvin a templomi istentisztelet megújítása érdekében számos erőfeszítést tettek. Mindketten hangsúlyozták, hogy az istentiszteletet és a hétköznapok istentiszteletének tisztasága elválaszthatatlan. A prédikálás így visszakapta méltó helyét az egyház istentiszteleti rendjében. A reformáció istentiszteleti tereinken belül is történik.

Luther kérdését nekünk is fel kell tennünk. Halljuk-e, mondjuk-e az életünket megszólító kegyelmes „beszédet”? Luther Márton világosan kimondta, hogy a tradícióban mindig lehetnek tévedések, amelyek azonban korrigálhatók. Luther sose vallotta, hogy a reformáció vele kezdődött. A szó és a tett egységének az egész életre kiterjedő kritikai vizsgálatára úja és újra szükség van. Kálvin így vallott erről: „Csak az olyan szertartások nem korruptak és nem kártékonyak, melyek az embert Krisztushoz vezetik”.

Ma együtt él katolikus, evangélikus, és református hagyomány, így közösen kell feltennünk a kérdést, hogy Isten gondolkodó, Krisztusra mutató népe akarunk-e lenni. S amikor az istentisztelet elveit és gyakorlatát hoztam fel a reformáció egyik fontos témájának, abból az derült ki, hogy a reformátorok Isten szeretetébe hívtak, integrálni akartak, s az istentiszteletet az Isten szeretetének ünnepévé emelték. Krisztus nem alapított egyházat, nem épített ki iskolát, tanítványait követésre hívta. Minden istentisztelet annak a helye, ahol Krisztus mintáját átveszi a közösség, azt teszi, amit Jézus tett, olyanná alakul, mint Krisztus volt.

Kálvin, aki Genfben bevezette a tízparancsolat és hozzá kapcsolódó bűnvallás vasárnaponkénti elmondását, kimondta, hogy az istentisztelet nem formátlan, spontán és ötletszerű megnyilatkozásokból álló közösségi esemény. A lényeg nem a puritán vagy díszes volt, hanem az élet istentiszteletébe való lépés. A liturgia lényege a részesedés: része leszek a Krisztus-eseménynek, mindenestől belekerülök a szenttel való történésekbe és ezt adom tovább. /Z.ZS./