Isten dicsősége itt és most

Textus: 2. Mózes 16. 6-7, 24-25.

„Este megtudjátok, hogy az ÚR hozott ki benneteket Egyiptom országából. Reggel pedig meglátjátok az ÚR dicsőségét... Amikor meglátták ezt Izráel fiai, azt kérdezték egymástól: Mi ez? Nem tudták ugyanis, hogy mi az. De Mózes megmondta nekik, hogy ez az a kenyér, amelyet az ÚR adott nekik eledelül.”

A középkor híres szentjéről, Assziszi Ferencről fennmaradt egy anekdota, amely azt meséli el, hogy amikor Ferenc egyszer egy réten haladt át, megveregette a virágokat, hogy ne dicsőítsék olyan hangosan a Teremtőt. A teremtett világ teszi a dolgát, benne éppen az ember nem tudja Istent dicsőíteni. Isten dícséret helyett panaszkodik, Isten dícsérete helyett zúgolódunk. A Zsoltárok olyan sokszor fogalmazzák még, hogy a teremtett világ nem tévesztette el célját, csak az ember veszítette el élete értelmét. „Az egek beszélik Isten dicsőségét és kezeinek munkáit hirdeti az égbolt. Nap napnak mond beszédet, éj éjnek ad jelentést. Nem olyan szó, sem olyan beszéd, amelynek hangja nem hallható.” (Zsolt 19, 2-4)

A pusztai vándorlás történetét át és átjárja a ZÚGOLÓDÁS. A manna-csoda narratívájában 8-szor fordul el ez a kifejezés. Több jut belőle, mint ahány teremtett van nap. Elégedetlenségünk hangja túllépi a teremtett világ kereteit! Menny rosszat teszünk ezzel magunknak és a másiknak. Ezzel ellentétben Isten dicsősége olyan mint egy nagy palást, amit elég egyszer elkérni és örök védelmet ad. Isten dicsősége egy! Oszthatatlan, megbonthatatlan, életre szóló védelem, de úgy jelenik meg mint FELHŐ, MINT VÁNDORMADÁR, ÉS MINT A FÖLD ELEDELE, A MANNA.

A DICSŐSÉG héber szava a "kabod": a különös kifejezés lényege, hogy nem Isten egyik nagyszerű tulajdonságát jelöli, nem az ő magasztos voltára utal, hanem arra, hogy amikor az Ő dicsősége alatt élünk. A „kabod” első jelentése is erre utal: „súlyosnak, nehéznek lenni”. Amikor megértük, hogy az ő semmihez sem hasonlítható, mindent átfogó lénye van velünk. Miért élnénk függőségben mobiltelefontól, internet kapcsolattól, manipulált kereskedelmi divatoktól, fesztivál őrülettől, amikor a legnagyobb király van velünk. Ő a dicsőség királya. Isten dicsőségének ismerete az ember Jézus arcáról olvasható le igazán (2Kor 4,6).

A görög nyelv azt mondja: doxa, a latin azt mondja: glória. Amikor elmondjuk a Miatyánkot, mindig doxológiával fejezzük be, „Tied az ország, a hatalom és dicsőség”. Ezzel megvalljuk, hogy így teljes, egy, Istennek megfelelő a világunk. Így nem fúj el bennünket a mulandóság szele. Isten dicsősége felénk fordul, nekünk akar fénysugarat gyújtani. Ezért amikor Isten dicsősége megjelenik annak össze kell fonódnia az ember válaszával, vagyis a keresztyén ember dicséretével. Isten dicséretének, Isten tiszteletének helye van a pusztában, a nagy halfogás történetében, a gályarabok életében, az aratás idején, és köztünk, amikor azt énekeljük: „Dicsőség légyen tenéked, Menny, föld magasztaljon téged, Mert mindenekre kegyelmed, Mint a bő árvíz, kiterjed.” (490. 9. vers) 

Az erdélyi istentiszteleti rendtartás őrizte meg még ma is azt a szép kálvini imádságot, hogy a gyülekezet „az angyalok és megdicsőült lelkek társaságában” van együtt. Isten dicsősége még a nyomorúságokon, a pusztaságokon, a kudarcokon és még a halálon is átível. Ezt az egyidejűséget érzi meg Jékely Zoltán a pusztulófélben lévő marosszentimrei templomban, amikor a padló alatti dicséretmondókról írja versét:

„Fejünkre por hull, régi vakolat,
így énekeljük a drága Siont;
egér futkározik a pad alatt
s odvából egy-egy vén kuvik kiront.

Tízen vagyunk; ez a gyülekezet,
a tizenegyedik maga a pap,
de énekelünk mi százak helyett,
hogy hull belé a por s a vakolat,

a hiúban a denevér riad
s egy-egy szuvas gerenda meglazul:
tizenegyedikünk az árva pap,
tizenkettedikünk maga az Úr.

Így énekelünk mi, pár megmaradt,
- azt bünteti, akit szeret az Úr -
s velünk dalolnak a padló alatt,
kiket kiirtott az idő gazul.”

Isten dicsősége alatt élni, Isten dicsőségéhez csatlakozni azt is jelenti, hogy túl látok a saját tettrekészségemnél, de a saját zúgolódó, elégedetlen, lehorgasztott életem keretein is.

2. A zúgolódással szemben ott a manna. „Amikor meglátták ezt Izráel fiai, azt kérdezték egymástól: Mi ez? Nem tudták ugyanis, hogy mi az. De Mózes megmondta nekik, hogy ez az a kenyér, amelyet az ÚR adott nekik eledelül.”

Amikor nem értjük Isten terveit az éltünkben bátran kérdezzük meg tőle, hogy mi ez? Mi az, amivel szembe néz az életem? Jó vagy rossz? Mi az, amit feléd sodor a szél? Mi az, aminek íze ott marad a szájpadlásodon, ami a szívedig hatol? Mi az, amivel jól akarsz lakni?

Kérjünk segítséget a tiszta hit védelméhez! A bibliai történetek megértéséhez, mert a régi fogalmak mást jelentettek régen és ma. Mert minden szó más kívülről és más belülről. Ez is célja és feladata a keresztyén közösségnek.

Mint ahogy a mannát Mózes segítette ízessé tenni a nép szájban. Azt a tamariskus fa leveleiből kivált édeskés, kásaszerű finom anyagot, melyet felkapott a szél, végigsodorta a pusztán, oda, ahol az éhező és fáradt ember Istentől várta a segítséget.

3. Végül kiderül az is, hogy a mannából egyetlen-egy nap tehetett félre a nép. Szombat reggelre nem büdösödött meg, nem került bele féreg. A teremtés jó rendjét, az emberi teherbírás végességéről, az Isten felé forduló Csönd áldásáról is szól ez az ige. Mennyi munkánk, fárasztó kapkodásunk után érezzük azt, hogy ez megbüdösödött a kezünk között. Isten így teremtett minket, hogy az Istennek adott dicsőség, az elengedés és az engedelmesség minket gazdagítson. Ámen

                                                                                                           /Závodi Zsuzsa/