Adventi teadélután versekkel

Adventi teadélutánra került sor gyülekezetünkben advent harmadik vasárnapján, december 14-én.

Az adventi csendesség során hitvalló verseket hallgathatott a gyülekezet Kálmán István dudari lelkész tolmácsolásában. Az est „A költők hite és Krisztus várása” címet kapta. A délután során olyan versek is elhangzottak, amelyek a kevésbé ismert Istenes versek közé tartoznak. A szép, lelki utazásra hívó összeállítás abban segítette a gyülekezetet, hogy újra végiggondolhassa mindenki, mi számít karácsonykor, mit jelent hajlékká hajolni egymáshoz.

Megrázó volt végighallgatni Bódás János "Itt mérd le emberségedet" című versét, vagy Váci Mihály "Te bolond" kezdetű költeményét.

Külön öröm volt advent idején együtt imádkozni a fohászkodó költőkkel. Amíg a felnőttek a versek által épültek lélekben, a gyerekek Kriszti vezetésével karácsonyi díszeket készítettek.

Verset írni és verseket hallgatni – áldott állapot. A megtermékenyítés, a csendes-titkos növekedés különleges ideje, amelyben megjelenik Isten teremtő munkája, de nem mindenkié ez az "élet többlet". Adventi idő, verses idő! Mindig is voltak, és mindig is lesznek olyan versek, amelyektől az ember libabőrös lesz. Amikor a sebesség, a gyors reagálás szinte minden ebben a világban, és lehet, hogy a felszínen minden működőképes, de a lelkével máshogy „beszélget” az ember. Az élet értelme vagy értelmetlensége, a fájdalmak, az egzisztenciális szorongások, az elveszíthető félelme előhívja belőlünk a lélek képeit, új áthallásokra tesz képessé. Ahogy Kórah fiai teszik fel a kérdést a 42. zsoltárban: „Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem?” Nem túlzás, hogy a vers képi világa, lüktetése gyógyítani képes. A vers mankó, jelképes beszéd, ritmus, feloldozás, menedékház egyszerre, mert annyi minden van, ami csak versben kifejezhető.

A szavak igenis számítanak, hogy mire használjuk a nyelvet, hogy mennyire némítjuk és torzítjuk el. A csak funkcionális eszközzé torzult nyelv és beszéd már nem lehet valódi szó, mert a mi beszédünkben – ha az igazi – ott van, ott kellene lennie a kitárulkozott "Logosz"-nak is.

Olyan csodálatos Isten hívő magyar költőink voltak és vannak! Be kell vallanom, hogy nem ismerem a magyar irodalom teljes tárházát, úgy ahogy kellene, de hitvalló költőink kapcsán mintha az asszociációs bázisunk megállt volna a nagy Nyugatos költőknél. A szilárd hit kapcsán – a teljesség igénye nélkül – leginkább Túrmezei Erzsébet, Reményik Sándor, Tóth Árpád, Ady Endre, Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Weöres Sándor és természetesen Pilinszky János istenélményével tudunk azonosulni. A vers különleges ajándéka, ahogy a megelevenedő Szentírásé is, hogy megérinti a lelket, hogy útra kel a nagyvilágba, olyan mély rétegekbe halad mint a patak. Nem a költészetet kívánom isteni magasságokba emelni, de szeretném megosztani azt az örömet, hogy Isten, aki testté és beszéddé lett, a részeket, a világ elemeit, az ember alkotásait is felhasználhatja célja elérésében.

Fohász

Uram, ha Igéd életté válna bennem,
Hogyha erejétől szárnyra kapna lelkem,
Nem tapadnék sárhoz, röghöz…
Múló földi kincsek láttán
Nem ejtene meg a sátán.

Uram, hogyha Igéd növekedne bennem,
S vele együtt nőne, gazdagodna lelkem,
Nem tördelném erőmet el…
Apró, mihaszna célokért
Nem hagynám veszni a babért.

Uram, hogyha Igéd lángra gyúlna bennem
S általa hevülnék, ékesedne lelkem,
Nem válnék eggyé salakkal…
Ha éltemre szenny tapadna,
Nem tűrné tüzed hatalma.

Uram, hogyha Igéd szétáradna bennem,
Mint kenyeret, vizet óhajtaná lelkem,
Szükséget nem látnék soha…
A pusztában is szüntelen
Italom lenne s kenyerem.

Uram, add, hogy így legyen!

/Frittmann László/

Az alábbi cikk a Napló 2014. december 20-i számában jelent meg a rendezvényről. 

                                                                                                                 Závodi Zsuzsanna