(Elhangzott: 2013. április 7-én. )
Textus: Máté 8. 23-27.
"Amikor beszállt a hajóba, követték őt a tanítványai. És íme, nagy vihar támadt a tengeren, úgyhogy a hajót elborították a hullámok. Ő pedig aludt. Tanítványai odamentek hozzá, felébresztették, és ezt mondták: „Uram, ments meg minket, elveszünk!” De ő így szólt hozzájuk: „Mit féltek, ti kicsinyhitűek?” Majd felkelt, ráparancsolt a szelekre és a tengerre, és nagy csend lett. Az emberek pedig elcsodálkoztak, és ezt mondták: „Ki ez, hogy a szelek is, a tenger is engedelmeskednek neki?”
1. Ő jelen van és velünk van életünk bárkájában, akkor is amikor alszik. Még alvó állapotban is fontos a jelenléte.
Ott van az az ostromló hullámok között. Amikor nem látjuk át az eseményeket, amikor az ismerős helyek mellett „elhajózunk” é egyre több az ismeretlen partszakasz, éppen úgy, ahol a tanítványok elindulnak Kapernaumból a gadaraiak földjére, számít, hogy Jézus ott van. Ebben a bárkában, nagyon sok minden történik, a szembenézés ideje, a mélybe nézés alkalma, még akkor is, amikor Jézus alszik. Talán talált egy plédet, a párnát egy subát, és a hosszú nap után (gyógyítások után) úgy döntött félrevonul. Fel kell tennünk a kérdést, kire számíthatok a vészidőkben, szembe tudok-e nézni a bennem lévő félelmekkel, eszköztelenségemmel.
Jézus jelen van a velünk evező társaink között, bárkik legyenek is a velünk utazók. Ott van a csendben, amikor egyikünk se meri kimondani: félünk, nincs kezünkben a megoldás. Ott van, amikor egymást vádoljuk. Tudja mi történik bennünk, bekalkulálta, hogy milyen az ijedt ember, a halállal szembenéző útitárs, és hallgat. Jelen van, amikor félünk a pusztulástól.
És ott van, amikor a megoldásokat keressük.
2. Lehet, hogy most is egy párnán alszik, de ha legalább olyan tehetetlenek vagy kétségbeesettek vagyunk, mint a tanítványok voltak, akkor mi is felébresztjük őt. AZAZ FELÉBRESZTJÜK AZ URAT ÖNMAGUNKBAN.
A szívünk is egy bárka, hajó, amelyben vannak hangszigetelt helyek, vannak mélyebb rétegek.
Jézus alszik a szívünkben? Miért aludhat Jézus a mi szívünkben? Nem a dolgok alakultak úgy, hogy Jézus pihenni tért, hanem elfelejtettünk beszélgetni vele. Hány éve, hónapja beszélhetünk olyan eseményekről, dolgokról, amelyhez Jézusnak semmi köze, mert nem ő a címzett. Próbáljunk rá őszintén válaszolni.
Lehet, hogy azért, mert magunkhoz ragadtuk az irányítást. Elfelejtettük, hogy az Úr, a teremtő, a gyógyító, „fényünk és örömünk” a bárkánkban van?
Már nem befelé figyelünk, hanem csakis kifelé. Csak az az érdekes, hogy mit mond a világ, mit mondanak tanítványtársaink, okos időjósok, nyomkövetők, látók, válság-managerek lettünk. Fontosabb, hogy hány százalékos az infláció, melyik a leggazdaságosabb bevásárlóközpont, mi történt a múltheti sorozatban, hol a legfinomabb a kávé, a sütemény... Eláll a szavunk, amikor posztmodern prófétákkal találkozunk, és jókat vitatkozunk, hogy elmondhassuk, kinek miért nincs igaza.
Lehet, hogy Jézus azért aludt el bennünk, mert unatkozik. Talán úgy érezte, hogy nincs rá szükségünk, vannak vészidőkre alkalmazott taktikáink, új stratégiák, a bennfentesek listája. Megoldunk mindent a saját erőnkből, így hát aludni tért bennük.
Legyünk hálásak Istennek a viharért, ha ez arra készet minket, hogy felébresztjük az Urat, és ne a mélységjárásban, hanem a Vele való párbeszédben merülünk el. Isten kezében még a vihar is lehet eszköz, nem játékszer, de kürtszó, ami bennünk is felébreszti a hit igazi természetét, kapcsolatunk igazi természetét az igaz Istennel.
3. „Uram, ments meg minket”. Szólítsuk meg újra őt. Ments meg minket, mert elveszünk.
Mi mindenért szoktuk megszólítani az Urat? Mik a legfontosabb témáink? Mi az a fontossági kör, amikor eszünkbe jut Jézus? Milyen jó, ha erről is beszélgetni tudunk, mikor tudunk Istenhez kiáltani. Osszuk meg egymással is! Ments meg minket a bajban, betegségek, fájdalmak idején, ments meg minket, amikor hitünkben több a hitetlenség, amikor nem vállalunk közösséget a gyülekezet hitével, nehézségeivel. Jézust meg szabad szólítani minden elinduláskor, minden döntés helyzetben, akkor is, amikor ránk telepszik az álmosság és a közönyösség ködébe lépkedünk. Kiáltsunk hozzá gyermekeinkért, az alázat ajándékéért, pénzügyeink Isten előtti tisztességéért. Vajon arra költünk, vajon úgy spórolunk, hogy abban Isten is kedvét leli?
Életünk nemcsak első és utolsó formálója akar lenni a szabadító Isten, hanem minden ügyünké. Miért ébreszthetjük fel az Urat? Valójában nem a miért a lényeg, ébresszük fel, és beszélgessünk vele. Számára nincs jelentéktelen.
Mondjuk el neki életünk példázatát, azt is, ami nem fejezhető ki egyszerű szavakkal, mert túl van azon, ő fülével, szívével is meghallja azt. Ámen
Jézus alszik a vihar közepén, ő nem úgy reagál a dolgokra, mint mi. Életveszélyes helyzetekben, nagy viharokban természetes, hogy megemelkedik az ember adrenalin szintje, arra koncentrálunk, hogyan lehet jól kijönni egy kritikus helyzetből. De Jézus alszik. Zavar ez bennünket, vagy örülünk neki? Őt nem tudjuk az idegességünkkel inspirálni, ő nem azt fogja tenne, amit mi elvárunk tőle, hanem a logikusnak, az elvárhatónak a totális ellentétét. El lehet aludni a veszélyben? Mindannyian ismerünk olyan helyeket, ahol váratlan „fordulat”, az unalom vagy fáradság jele, és kellemetlen helyzetet szül, ha valaki elalszik. Gondolunk végig: az alvás, mint veszélyforrás... A gyülekezet próbálja megnevezni, hol nem illik elaludni. Igen, templomban is, az igehirdetés közben, vagy egy társaságban beszélgetés közben, az autóvezetés fáradságában, iskolában, TV-nézés közben...
1. Ő jelen van és velünk van életünk bárkájában, akkor is amikor alszik. Még alvó állapotban is fontos a jelenléte.
Ott van az az ostromló hullámok között. Amikor nem látjuk át az eseményeket, amikor az ismerős helyek mellett „elhajózunk” é egyre több az ismeretlen partszakasz, éppen úgy, ahol a tanítványok elindulnak Kapernaumból a gadaraiak földjére, számít, hogy Jézus ott van. Ebben a bárkában, nagyon sok minden történik, a szembenézés ideje, a mélybe nézés alkalma, még akkor is, amikor Jézus alszik. Talán talált egy plédet, a párnát egy subát, és a hosszú nap után (gyógyítások után) úgy döntött félrevonul. Fel kell tennünk a kérdést, kire számíthatok a vészidőkben, szembe tudok-e nézni a bennem lévő félelmekkel, eszköztelenségemmel.
Jézus jelen van a velünk evező társaink között, bárkik legyenek is a velünk utazók. Ott van a csendben, amikor egyikünk se meri kimondani: félünk, nincs kezünkben a megoldás. Ott van, amikor egymást vádoljuk. Tudja mi történik bennünk, bekalkulálta, hogy milyen az ijedt ember, a halállal szembenéző útitárs, és hallgat. Jelen van, amikor félünk a pusztulástól.
És ott van, amikor a megoldásokat keressük.
2. Lehet, hogy most is egy párnán alszik, de ha legalább olyan tehetetlenek vagy kétségbeesettek vagyunk, mint a tanítványok voltak, akkor mi is felébresztjük őt. AZAZ FELÉBRESZTJÜK AZ URAT ÖNMAGUNKBAN.
A szívünk is egy bárka, hajó, amelyben vannak hangszigetelt helyek, vannak mélyebb rétegek.
Jézus alszik a szívünkben? Miért aludhat Jézus a mi szívünkben? Nem a dolgok alakultak úgy, hogy Jézus pihenni tért, hanem elfelejtettünk beszélgetni vele. Hány éve, hónapja beszélhetünk olyan eseményekről, dolgokról, amelyhez Jézusnak semmi köze, mert nem ő a címzett. Próbáljunk rá őszintén válaszolni.
Lehet, hogy azért, mert magunkhoz ragadtuk az irányítást. Elfelejtettük, hogy az Úr, a teremtő, a gyógyító, „fényünk és örömünk” a bárkánkban van?
Már nem befelé figyelünk, hanem csakis kifelé. Csak az az érdekes, hogy mit mond a világ, mit mondanak tanítványtársaink, okos időjósok, nyomkövetők, látók, válság-managerek lettünk. Fontosabb, hogy hány százalékos az infláció, melyik a leggazdaságosabb bevásárlóközpont, mi történt a múltheti sorozatban, hol a legfinomabb a kávé, a sütemény... Eláll a szavunk, amikor posztmodern prófétákkal találkozunk, és jókat vitatkozunk, hogy elmondhassuk, kinek miért nincs igaza.
Lehet, hogy Jézus azért aludt el bennünk, mert unatkozik. Talán úgy érezte, hogy nincs rá szükségünk, vannak vészidőkre alkalmazott taktikáink, új stratégiák, a bennfentesek listája. Megoldunk mindent a saját erőnkből, így hát aludni tért bennük.
Legyünk hálásak Istennek a viharért, ha ez arra készet minket, hogy felébresztjük az Urat, és ne a mélységjárásban, hanem a Vele való párbeszédben merülünk el. Isten kezében még a vihar is lehet eszköz, nem játékszer, de kürtszó, ami bennünk is felébreszti a hit igazi természetét, kapcsolatunk igazi természetét az igaz Istennel.
3. „Uram, ments meg minket”. Szólítsuk meg újra őt. Ments meg minket, mert elveszünk.
Mi mindenért szoktuk megszólítani az Urat? Mik a legfontosabb témáink? Mi az a fontossági kör, amikor eszünkbe jut Jézus? Milyen jó, ha erről is beszélgetni tudunk, mikor tudunk Istenhez kiáltani. Osszuk meg egymással is! Ments meg minket a bajban, betegségek, fájdalmak idején, ments meg minket, amikor hitünkben több a hitetlenség, amikor nem vállalunk közösséget a gyülekezet hitével, nehézségeivel. Jézust meg szabad szólítani minden elinduláskor, minden döntés helyzetben, akkor is, amikor ránk telepszik az álmosság és a közönyösség ködébe lépkedünk. Kiáltsunk hozzá gyermekeinkért, az alázat ajándékéért, pénzügyeink Isten előtti tisztességéért. Vajon arra költünk, vajon úgy spórolunk, hogy abban Isten is kedvét leli?
Életünk nemcsak első és utolsó formálója akar lenni a szabadító Isten, hanem minden ügyünké. Miért ébreszthetjük fel az Urat? Valójában nem a miért a lényeg, ébresszük fel, és beszélgessünk vele. Számára nincs jelentéktelen.
Mondjuk el neki életünk példázatát, azt is, ami nem fejezhető ki egyszerű szavakkal, mert túl van azon, ő fülével, szívével is meghallja azt. Ámen
/Závodi Zsuzsanna/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése