Mai igénkben Ábrahám már az utolsó próbatétel előtt áll. Már régen volt, hogy feladta szülőföldjét. Isten parancsára otthagyta Háránt, az atyai házat, rokonságát, szakított múltjával és új helyét a kitapinthatatlan messzeségben fogadta el. Szakított múltjával és rábízta jövőjét a parancsoló Istenre.
Ábrahámnak most oda kell adnia fiát, Izsákot. „Vedd a te fiadat, te egyetlenegyedet, akit szeretsz, és menj el Mórijjá földjére, s áldozd meg ott égőáldozatul!” - hangzik Isten parancsa. Mit is lehet erre mondani? Hogyan indulhat el egy apa, hogy megölje fiát? Itt és most, ezen a ponton semmit sem lehet mondani. Az érthetetlennel való találkozás, az összeomlással fenyegető megpróbáltatás nem teszi beszédessé az embert. Ábrahám rálép az engedelmesség útjára, és csendben van. Ketten mennek fel a hegyre. A fiú viszi a fát, az apa övében ott a kovakő, meg a kés. „Így mentek ketten együtt.” Ez a hallgatás ékesen beszél az apa fia iráni szeretetéről, a próba súlyáról, és Ábrahám Isten iránti hűségéről.
Mi történt Ábrahám háromnapi gyötrelmes vándorlása során? Hogyan állta ki a próbát? Hogyan térnek, térhetnek Ábrahám ajkára vissza a szavak?
1. Belső világában egy olyan rettenetes hang hangzik el, amelytől ő maga is megtántorodik. A Mórijja hegyi út felfelé visz, de lelkében lefelé néz, ahol csak nincstelenség, és vesztés van. Ezen az úton elveszhet Ábrahám mint apa: néma mozdulataival saját magát kell a farakásra kötöznie, hiszen, ha elveszti Izsákot, teljesen egyedül marad. Ha elveszti Izsákot, a jövőt veszíti el. Ez a gyermek az Isten hűségéről való meggyőződés, Isten jóságának jele. Valahányszor Izsák nevetésével találkozik az idős apa, Ábrahám is nevet, ő is felderül, mert Isten megemlékezett róluk.
A PARANCS: Ma éppen fel kell áldoznod az Isten által megígért jövőt, mert az Úr ezt kéri tőled. És Ábrahám engedelmesnek bizonyul. Arra már nem vállalkozik, hogy ezt a szörnyű dilemmát, ígéret és parancs ellentétét egyedül oldja meg. Nem kérdezi, hogy érdemes-e vagy sem, szótlanul engedelmeskedik, mert nem akárki szólította meg. Isten kér tőle engedelmességet, ezért hisz, és remél. Elhiszi azt, hogy ezeknek a napi parancsoknak sorozatával lesz valóságossá Isten vezetése, még akkor is, ha most nem tudja kifürkészni értelmüket. Az üdvösség a mindennapok valósága!!!
2. Ábrahám rálép az engedelmesség útjára. Hite sokkal több a napi parancsoknak való feltétlen, értelmetlen engedelmességnél. A hit szavával szól fiához, amikor azt mondja: Az Isten majd gondoskodik. E bizalom jele, hogy Ábrahám a hegyet Jahve Jirenek nevezi el. Jahve Jire egyszerre jelenti, hogy az Úr hegyén a gondviselés, és azt is, hogy az Úr hegyén a látomás. Bár a szenvedéssel teli út végét csak az Úr tudja, ezen az úton Ábrahám nem érzéketlenül, nem bambán, hit nélkül megy előre, hanem lát valamit ebből a gondviselésből. Az I-II századi keresztyének életének legalapvetőbb színtere – az üldözés miatt – a katakombákban zajlott, amelyekben freskó- és mécses ábrázolásokon gazdag kincseit találták meg. A képek az üldözöttek számára fontos bibliai történeteket ábrázoltak. Közöttük gyakran ott van Izsák feláldozásának jelenete is. Miért kerülhetett e történet a katakombák falára? A Mórijja hegyi út a halál torkában, a kilátástalanságban élőt vezeti a gondviselés hegye felé. Az Istennel vállalt út olyan magasságokba visz, a napi gondok látásán túl, ahol Isten dolgaiba van belátás. Biztos, hogy a szenvedésben öröm, a halálban élet van számunkra elrejtve” /Bonhoeffer/
3. Halálos, de kivételesen nehéz próbának is nevezhetnénk azt, amit Ábrahám kapott. Ő valóban véghezvitte az áldozatot, részéről minden megtörtént, amit az Isten kívánt. A háromnapi gyötrelmes engedelmességben Ábrahám valóságosan feláldozta a maga akaratát, apaságát, terveit, jövőjét. Ábrahám döntése, vívódása nem különbözik attól a felismeréstől, amit a 73. zsoltár írója fogalmaz meg: „Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm másban”. Ő sem mond más: Nincs senkim rajtad kívül, nem kötöm életem más erősséghez. Ábrahám hite így és ezért jutott teljességre. Nemcsak fia és saját maga földi jövőjébe pillantott be, hanem meglátta azt is, amit a Zsidókhoz írt levél így fogalmaz meg: “Hit által áldozta meg Ábrahám Izsákot, úgy gondolván, hogy Isten a halálból is képes feltámasztani őt” (11. 17, 19). Ez az a bizonyosság, amit Boenhoffer így mond, „biztos, hogy a szenvedésben öröm, a halálban élet van számunkra elrejtve”
Kivételesen nehéz próbát kapott Ábrahám? Jézus Krisztus nem a különlegesen kipróbált szenteknek mondja, hanem teljesen általánosan fogalmaz. Isten mindnyájunkat hitvallásra hív: Rajtad kívül másban nem gyönyörködöm a földön. Magának őriz meg bennünket, hogy ne forgácsoljuk szét életünk, hogy hamis reménységeink ne vigyenek romlásba minket. Arra kér, tekintsük Őt életünk védelmének, mert így az Ő végtelen gondoskodásába tekinthetünk be. Az Ő helyén nem állhat más. EZ AZ A SZENT KAPCSOLAT, AMELY ÉPPEN A HÁLÁT ERŐSÍTI FEL SZÍVÜNKBEN, Adjunk hálát azokért, akiket, amiket TŐLE kaptunk: házastársért, gyermekért, szülőért, barátért, testvérért, otthonért, ÉS PRÓBATÉTELEKÉRT. Amire Ábrahám története tanít, hogy olyan bizalom birtokosai lehetünk, amely túlmutat minden áruláson, olyan önátadást lehet a miénk, amely túl van a kétségbeesésen, olyan szeretetet tanulunk, amely túl mutat minden félelmen. Ámen /Závodi Zsuzsanna/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése