A gyász fájdalmáról valaki egyszer azt mondta, hogy azt csak egyedül lehet elhordozni, mert senki sem érezheti ugyanazt, amit a gyászoló érez. Különösképpen összehasonlíthatatlan a fájdalom, ha valaki a gyermekét veszíti el, ahogy ez a naini özvegyasszonnyal történt. Ez az asszony teljesen egyedül marad. Bár őt kíséri, vele megy egy hallgatag tömeg, de az a sokaság nem azt érzi, nem úgy sír, ahogy a fiát sirató idős édesanya.
A gyászban – amikor a leginkább segítségre szorulunk – az ember egyedül kénytelen maradni, mert a többiek fájdalma sohasem ugyanaz, mint a leginkább érintett emberé.
Tudunk-e segíteni? Akik együtt vonulnak a gyászoló asszonnyal, segíteni akarnak. Azért viszik a fiú koporsóját, azért kísérik az asszonyt, mert osztoznak nyomorúságában, mert együtt éreznek vele. De ez kevés. Ez a halotti menet megértő, együtt érző, de tehetetlen és reménytelen menet. Akik ott vannak az asszony mellett, nem tudnak megszólalni, mert nincs mit mondaniuk. Mi is ismerhetjük ezt az érzést. Amikor érthetetlen a szenvedés, és nem jönnek a szavak a nyelvünkre, csak egy simogatás, egy ölelő mozdulat marad. Ez is fontos, de nem elég. Mit számít ennek az anyának a szemlesütő, szótlan jóindulat, ha a fia halott marad?
Akik a gyászoló anyát kísérik, azok tulajdonképpen nem segíteni akarnak, mert az özvegy végső problémáját nem tudják megoldani. Inkább csak mellé állnak, vele együtt haladnak az elmúlás véglegessége felé, vele együtt hajtanak fejet a megváltoztathatatlannal szemben. Az asszony nincs egyedül, de a halotti menetben csak olyan társakra talál, akik társak a beismerésben, minden élőnek meg kell halnia. A beismerés, az asszony gyászában való osztozás egyben tehetetlen sodródás is. Tehetetlenül sodródnak kifelé az életből.
Mi is ezt tesszük. Csak a mai ember nem fogja meg a másik koporsóját, hanem eltakarja, leplezi az elmúlás jeleit. Minél több arckrémet, bőrfeszesítőt gyártanak a kozmetikai cégek, annál inkább egyértelmű a vallomás: az elmúlás felé haladunk, amit teszünk nem egyéb, mint halogatás.
Jézus is segíteni jön. De az Ő segítsége nem ennek a haldokló világnak a szótlan, ideiglenes segítsége.
– Ő nem áll be a halálmenetbe, hanem szembe száll vele. A Nain város határában létrejövő találkozás nagyon beszédes. Nem csupán annyit olvasunk a történetben, hogy sokan jöttek együtt kifelé a szomorú halottas menettel, hanem arról is, hogy Jézus is nagy sokasággal közeledik. Ő úgy veszi komolyan az emberi nyomorúságot, hogy útnak indul, szembe megy a halállal és életre vezet. Ez a történet tulajdonképpen nagypéntek, nagyszombat, és húsvét három napját foglalja össze egy gyászoló család életében. Jézus megjelenése nem a csendes együttérzők megnyilvánulása, hanem tevékeny segítség. A halálnak és az életnek Ura megy szembe a halotti felvonulással.
– Jézus megállítja a halotti menetet. Megszólítja az asszonyt és azt mondja „Ne sírj!”. Gondoljuk végig a történetet. Hasonló esetben mindenki más tisztelettel félreállt volna, és utat engedett volna a temetőbe vonulóknak. De Jézus nem ezt tette. Odalép a koporsóhoz, mert mondanivalója van, de nemcsak az anyának, a fiának is. Amikor azt mondja, hogy „Ne sírj!”, Ő nem a kötelező együttérzés szavait használja. Ne sírj, ne félj, vigasztalódj, mert a gyász, a halál ördögi körét át lehet törni. Nem egy futó beszélgetésről, zavaró közbeavatkozásról van itt szó. Jézus a halotti menetet állítja meg, a halálba masírozó szótlan tömeget állítja meg. Nem kell többé szótlanul arra menned! Ahhoz, hogy Ő valamit tenni tudjon értünk, először nekünk is meg kell állnunk. El kell csendesednünk és rá kell figyelnünk! Sokan vagyunk itt, akik elmondhatjuk, hogy „ismerem Isten érintését”. Talán éppen egy váratlan örömmel vagy egy váratlan bánattal, talán egy keresztelővel, vagy egy temetéssel, egy betegséggel, vagy egy betegségből való felgyógyulással látogatott meg, állította meg halálba siető életem.
Isten így akarja a szerinte való jó rendet helyreállítani a világban, hogy megállít minket. Ez a megállás maga a gyógyulás.
– Kétféle sokaságot mutat be a naini történet. A nagyobbik a halál felé vonulók reményt vesztett tömege, és a másik oldalon, velük szemben, ott jön a Jézust követők reményteli sokasága. Ez az a sereg, amely félelem nélkül haladhat előre, mert biztos vezetőjük van.
Jézus nem egyedül jön, nem akar egyedül boldog lenni, hanem utat mutat.
A vigasztalás ma is feladatunk, ma is kezet kell fognunk gyászoló családokkal, – s akkor vajon csak a csendes főhajtás a mi részünk vagy tudunk segíteni is. Tudunk-e segíteni? – tegyük fel újra a kérdést. Ha Jézus győzedelmes seregéhez tartozunk, akkor nekünk is lesz mondanivalónk. Jézus megmutatta az utat, nekünk csak követnünk kell. E történet kapcsán kiderül, hogy igaz vigasztalás csak Jézus jelenlétében lehetséges. A mi szavaink, segítségünk abból a mély hitből származik, hogy az ember nem nyomorúságra született, hanem hogy éljen: élete legyen Istennel most és örökkön örökké. Ámen /Závodi Zsuzsanna/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése