(2011) Igehirdetés

Lectio: Jelenések 14. 1-5.
Zsoltárok 149. 1-5.
Dicsérjétek az URat! Énekeljetek az ÚRnak új éneket, dicséretet a hívek gyülekezetében! Örüljön alkotójának Izráel, Sion lakói örvendezzenek királyuknak! Dicsérjétek nevét körtáncot járva, énekeljetek neki dob és hárfakísérettel! Mert gyönyörködik népében az ÚR, győzelemmel ékesíti fel az elnyomottakat. Vigadnak a hívek e dicsőségben, ujjonganak pihenőhelyükön.

Szeretett Gyülekezet!
Azért imádkozom Uram, hogy hangosan szólj az életemben, és türelemmel halld meg imám.

Isten dicsérete hallgatásból születik és örömre hív. Lassan átformálja szavainkat, ritmust ad, és megszületik az ének.

Ennek a hálaadó zsoltárnak ez az alapmotívuma. „Dicsérjétek az Urat! Örüljön alkotójának Izrael!” Isten kegyeltjei nem magunkban énekelnek. Mi azért mondunk dicséretet túláradó örömmel, mert Isten szólt. Aki ismeri a dicséret szépségét, Istent ismeri, neki válaszol, mert gyógyulást hozott, mert megbékéltette a veszekedőket, mert Ő méltó rá. Aki válaszol, az választ is; választ amellett, hogy az akar lenni, aminek teremtve lett, önmagával és Istenével összhangban él. Isten dicsérete által minden kitisztul, az ember egyetértésben fog élni Istenével. Aki dicséretet énekel, az rátalál legjobb önmagára.

A dicséret nem más, mint Istentől nyert ének. Albert Schweitzer azt tanácsolta egyszer valakinek: „Ha gyengének, erőtlennek és boldogtalannak érzed magad, kezdj el hálát adni.”

Énekeljen új éneket, örüljön, örvendezzen, járjon körtáncot, vigadjon Izrael! – hangzik a zsoltáros felszólítása. A zsoltáros imádságok mindig hitvallások is. Bár ismerjük a rabságot, bár belső félelmeink nyüszítésre, dadogásra kényszerítenek bennünket, de van nekünk Istenünk, aki szabadító Úr. Ha Istent szem előtt tartom, ha neki engedelmes vagyok, akkor máshogy kezdek tekinteni a különböző élet helyzetekre, magamra, a másikra is. Bár elnyomott vagyok, de győzelemmel ékesített fel Isten. „Győzelemmel ékesíti fel az elnyomottakat” (4b). A zsoltár nemcsak Istenről szól, hanem az ének Istennek szól. Neki énekelek. (3. vers) Bár ismerem a fenyítést, és nem tudtam mindig énekelni, de én ebben a szituációban is Istent választom, neki énekelek.

A zsoltáros adta felsorolásban felerősödik a ritmus, énekeljetek, járjatok körtáncot, dobbal, hárfával dicsérjétek az Urat. A képek magukért beszélnek: kinyílik az ember keze, elindul, összekapcsolódik, feltámadás lesz belőle.

Nemrégiben megnéztem a Király beszéde című filmet, amely a dadogó VI. György királyról szól. A film nagyszerű képét adja annak a harcnak, amely belső világunk győzelméhez szükséges, ahogy a főszereplő végre elhiszi, hogy „én is helyt tudok állni, meg tudom változtatni a világot”. Egyik jelenete különösen szép a filmnek: sok elkeseredés után a beszéd tanára arra biztatja a királyt, hogy kezdjen el énekelni, gondolatait jól ismert dallamok segítségével mondja el. Először nehezen megy, aztán a feszült pillanatokban is dalolni kezd. Az Urat dicsőítő ének ilyen, ismeri a realitást, de nemcsak azzal számol. Az a remény mozgatja, hogy Isten nagyobb. A bosszú helyett, vagy az állandó lemondás helyett olyan kifinomult észlelőképesség lesz a hívők sajátja, amely mindenhol képes Istent megszólítani. „Vigadjanak a hívek e dicsőségben, ujjongjanak pihenőhelyükön”. (5.v.) Az övéinek még éjjel is van okuk dicsőíteni Istent. Amikor Isten dicsérő énekbe kezdünk, megszűnnek a bennünk lévő görcsök, nem erőltetett teljesítmény lesz belőle, hanem felismerjük, hogy nekünk van szükségünk arra, hogy szívünket-lelkünket minél jobban ki tudjuk tárni az Isten előtt.

Az Isten dicséret mindig konkrét és változatos. A zsoltárok között van bűnvallás, panaszének, zarándokének, tanítás, hitvallás, vagy a Messiás dicsérete. Énekeljetek az Úrnak új éneket! Mit jelent ez? Hány új ének van? Mindig lesz új ének? A Jelenések könyvében olvassuk a kiválasztottak kapcsán: "És új éneket énekelnek a trónus előtt, a négy élőlény és a vének előtt, és senki sem tudta megtanulni ezt az éneket, csak az a száznegyvennégyezer, akik áron vétettek meg a földről." (Jel 14:3)

Isten arra hív, hogy mindig szólítsuk meg Őt Lelke által hálaadó, dicsérő énekekkel. Ő cselekszik az életünkben, és Isten cselekszik a történelemben, újat hoz. A régi énekeket is lehet, szabad elénekelni felfrissült lelkülettel, tiszta szívvel. A régi és az új énekeket néha egymással szembe állítják, de még nagyobb baj, ha ezáltal a nemzedékek is egymással szembe kerülnek. Az egyik lesz az elavult, a másik a haladó. Pedig nem a negatív-pozitív szembeállítás a lényeg. Az igazán fontos, hogy az Ő új életre támasztó erejéről énekeljünk. A dicséret összeköt. Közös az ének, mert egy a hit, egy a név, amelyből életünk, forrásunk ered. Mielőtt Jézust elfogták a Gecsemáné kertben, ez áll az elbeszélésben: „Miután elénekelték a zsoltárokat, kimentek az Olajfák hegyére” (Mt. 26,30). Azok a zsoltárok összekötötték Jézust és tanítványait azokkal, akik sírva, egymásba kapaszkodva adtak hálát a fogságból való hazatérésért. Csatlakozhatunk Dávid énekéhez, énekelhetünk Taize-i énekeket vagy mást. Az Istendicséret nemcsak azokkal fűz egybe, akik mellettünk vannak a templomban, hanem messze múlt, és távoli jövő nemzedékekkel is. A régiek mellé tegyünk oda újat is, mert mindkettő feladata, hogy Isten legnagyobb és aktuális szabadítását dicsérje életünk. Jézus Krisztusban az új szövetség népe vagyunk, mi azért dicsérjük őt, mert a másik embert, magunkat újfajta látással láthatjuk: „áron vétettünk meg”. Isten igent mondott ránk, gyönyörködik népében az Úr! „Mert valahány ígérete van Istennek, azokra őbenne van az igen, és ezért általa van az ámen is, az Isten dicsőségére általunk.” 2Kor. 1,20-21. Nem kötelességből, nem csak érzelmi alapon, nem szeszélyes szívvel kell énekelnünk, hanem Isten elhívó szeretetére válaszul erőmet, akaratomat, és szívemet is beleadva.

A dicséret közösségi műfaj. Ditrich Bonhoeffer egyszer azt mondta: „Aki a közösséget szereti, elpusztítja azt, aki pedig a testvéreket szereti, az közösséget épít”. Természetesen szabad egyedül is énekelni. Azonban a dicséret olyan szent teret teremt, amelyben eljutok oda, hogy önző és birtokló vágyak helyett a másik örömében és bánatában is osztozni akarok. Így megszületik az ének. Varga Gyöngyi csodálatos áldó szavait segítségül híva, kiderül, hogy az „énekben” mennyi titok, plusz rejtőzik. Külön-külön két „én” vagytok, de ha én énbe térül, megszületik az Ének: lényetek összecsengése. Drága kincs, valódi misztérium megérteni magunkban a gondolatot, és hitvallássá formálni, „én azért vagyok a gyülekezetben, hogy a közösség tagjait szolgáljam és szeressem”. Meg vagyok győződve arról, hogy ott nem lesz gyülekezet, és mindig kiábrándulással jár, sőt a sértődés dominó-játékát indítja el, ahol azt mondják emberek, a közösség azért van, hogy engem szeressem, velem foglalkozzon...

Nem egyszerű feladat közösséget építeni. A 149. zsoltár hasznos támpontot ad az istendicsérők kezébe. Szó szerint kézbe adja, mert az ilyen ember kétélű kardot fog. Isten Igéjének ismerete megvéd a nagyszájúságtól, a komplikált beszédtől, a rosszízű hasonlítgatástól. A Szentlélek által mondhatjuk Péter szavaival, hogy „Te vagy”, Krisztus van. Nem én vagyok, voltam először, nem mi vagyunk az első megmondók, mozgást, ritmust alkotók. Krisztus feltámadt, és mi válaszolunk, feltámadunk, énekbe kezdünk. Ez a megnyílás olyan erő, amely által mi mindnyájan EGY leszünk. Mondjuk hát: Dicsérjétek az Urat, dicsérjétek nevét. Ámen /Závodi Zsuzsanna/