Kedves Testvérek!
Ki az ember? Milyen az ember? Ezzel a kérdéssel foglalkozik a 8. zsoltár írója, amikor a teremtést látja: Kicsoda az ember, hogy gondod van rá? Ezzel az alapvető kérdéssel indul a Biblia, amikor az őstörténetekben a teremtés történetét és a hozzá kapcsolódó történetről bizonyságot tesz.
Ádám és Éva történetével kezdi. Azt mondja el, hogy az ember teremtett lény, Isten teremtette és bízta rá az egész teremtett földet, hogy őrizze és gondozza. Ezen kívül az embert: férfinak és nőnek teremtette, hogy szaporodjanak és sokasodjanak és benépesítsék ezt az egész földet. De az édenkertből való kiűzetés után büntetést is ad. Azt is mondja, hogy fáradságos munkával, verejtékkel kell a föld terméséért megdolgozni. Ennek a történetnek a folytatása Káin és Ábel története.
Itt is egy alapvető bibliai igazságra akar bennünket rávezeti Isten. Nemcsak azt mondja el, hogy az ember Isten teremtése, hogy az ember férfinak és nőnek teremtetett, hanem azt is elmondja, hogy az ember testvér, hogy egymásnak testvérei vagyunk. Ebben a testvéri kapcsolatban – egymásra rászorultságunkban vagyunk emberek, amely lehet munka kapcsolat és segítő kapcsolat is. Nem véletlen, hogy a keresztyén gyülekezetekben olyan alapvető a "testvér" megszólítás".
Az ember testvér, egymásnak testvérei vagyunk. Nem csupán vér szerinti, rokoni értelemben, hanem sokkal tágabb értelemben is, abban az értelemben, ahogyan Jézus később az Újszövetségben a felebarátról beszél. Amikor példázataiban megkérdezi a hallgatóságát, hogy akkor most ki is az én felebarátom. Ki az én testvérem?
A testvérek nagy biztonságot adnak egymásnak, bizalmi kapcsolatban vannak. Testvérnek lenni alapvetően valami jó, valami isten által akart, teremtett dolog. Isten akaratában volt, hogy ezek is legyünk: testvérek.
De sokszor a testvérek olyanokká válnak, mint macska és egér, ellenségekké lesznek, nem támaszai egymásnak, hanem egy életen át egymás riválisai.
Lehet, hogy hiú és önző dolgaik szerint alakítjuk ki, hogy kit tekintünk testvérnek, felebarátnak, de egy dolgot soha nem tudunk megváltoztatni. Lelki és vér szerinti értelemben sem: testvéreinktől soha nem szabadulunk. Ők egy életen keresztül testvérek maradnak. Sok-sok embert kicserélhetünk, lecserélhetünk magunk körül, a munkatársakat, a barátokat lecserélhetünk. De a testvér, az testvér marad. Így van az ember létben, emberré teremtettségünben egy olyan elem, amit nem tudunk megváltoztatni: testvérnek lenni azt is jelenti: összetartozunk.
Együtt vagy egymás ellen, egymásra utalva vagy egymással harcolva, de ez együttes munkát, teher hordozást, odafigyelést is jelent. Nem kell és nem is szükséges mindent egyedül csinálni. Vannak feleberátaink, testvéreink, akikre támaszkodhatunk.
Káin és Ábel is először ebben az értelemben, a különböző foglalkozások értelmében indulnak el más-más utakon. Ábel juhpásztor, Káin pedig fölművelő lett. Mindkettő alapvető feladat, olyan amiben egymásra is vannak utalva.
Azt olvassuk a történetben, hogy Isten rátekintett Ábel áldozatára, de Káin áldozatára nem tekintett rá. Ezért Káin haragra gerjedt és lehorgasztotta fejét. Káin nem akar testvérére még ránézni sem, mert még az is az összetartozás, az egymásra utaltság érését hozta volna magával.
Káin megöli testvért. Ábel nevének a jelentés LEHELET, majdnem olyan, mint ha azt mondanánk, hogy semmi. Ábelről nem sokat tudunk meg a történetben, csak annyit, hogy megszületett, hogy juhpásztor volt és hogy megölte a testvére. Név is fontos. Vannak olyan emberi életek, akiket a többiek nem vesznek komolyan, akiknek a többiek nem adnak teret a kibontakozásra, olyanok, mint a lehelet.
Aztán Isten megkérdezi Káint: Hol van Ábel, a te Testvéred? A kérdés minden ember lelkiismeretének is szól. Arról beszél, hogy felelősségünk a másik ember jóléte, boldogulása, bővölködése, sőt üdvössége is. Hol van a mi testvérünk, felebarátunk, aki ránk bizatott? Hogy van? Hol van? Milyen körülmények között él? Azt feltételezi, hogy felelősségünk van, hogy kötelességünk a másikra való odafigyelés, a felebarátról való gondoskodás. Káin válaszából is az tűnik, hogy hogy ez egyáltalán nem tűnik magától értetődő dolognak. Talán őrizője vagyok én a testvéremnek? Káin annak az alapvető elvnek enged, hogy a legjobb védekezés a támadás. Senki ne tegyen felelős a másik ember javáért, az életért. Talán azt is mondja ezzel, hogy túl sokan vannak, akik kinevezik magukat a másik gondviselőjének, akik mindig jobban tudják, hogy neki mi jó.
Néha vannak olyan helyzetek, amikor Isten minket is megállít: hát nem látod a te testvéredet? Hol van a te testvéred?
Káin nem volt testvérének a gondviselője, testvére gyilkosává lett.
Isten kérdése egészen hétköznapi: Hát mit tettél? Égbekiáltó, Isten ellenes, amit emberek, felebarátok, testvérek egymás ellen tehetnek és tesznek. Mit tettél ember? Testvéred kioltott vére kiállt hozzám. Azt is mondja ezzel az Úr, ha más nem is hallja a kiáltást és hallom.
Gyakran beszélünk az áldásról. Áldást kérünk Istentől szeretteinkre, áldásért imádkozunk. Az áldásnak nagy jelentősége van. Amikor áldást kívánunk, Isten jelenlétét kívánjuk.
Az átokról azonban ritkán beszélünk. Káin átokkal találkozik. Az átok az életet összeszűkíti, nem élet teret ad, hanem keretet, ami beszűkít. Mi lett tehát ezzel a Káinnal, hogyan éljen tovább?
Isten még az ő panaszkodását és keservét is meghallgatja. Nem különös dolog ez? Sokszor azt szoktuk gondolni, amikor ezt a történetet végig olvassuk, hogy Káin azért lett megbélyegezve, azért van a homlokán a jel, mert átkozott. De valójában a jel, már az élete védelmében született, hogy ne ölhessék meg, ha valaki rátalál. Még az ő élete is Isten kezében van, az Ő védelme alatt áll, de már nem az Úr színe előtt. Ezért megy el Nód földjére, Édentől keletre, amit azonban nem tudunk pontosan, hogy hol volt, vagy mi volt.
Ez a történet, a két testvér történetének a vége. De nem Isten útjának a vége velünk, emberiséggel. Hiszen az üvdtörténet pontosan azt mutatja, hogy bukásaink ellenére is Isten velünk, gondoskodik rólunk. Ádám és Éva kiűzetnek a paradicsomból – de Isten megőrzi életüket, Káin tette következményeként kóborló és bujdosó lesz, de Isten jelével még az ő életét is megőrzi, hogy senki meg ne ölhesse. Isten az özönvízben elhatározza, hogy véget vet minden életnek a földön, de Noéban megkönyörül a szent maradéknak.
Ábrahám ígéretet kap: „nagy néppé teszlek és megáldalak, naggyá teszem nevedet és áldás leszel és általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (12:2).Ez már fény a véghetetlen fényből. A világ világossága. Jézus ezt az áldást erősítette meg, Isten megváltó szándékát és ígéretet, amit elküldött a népének. Jézusban ebben az értelemben többet kaptunk, mint az első Ádámban elveszítettünk.
Isten gyümölcs termő életre hív, hogy egymás életét ne pokollá tegyük, hogy egymásnak támasz és biztató szó legyünk, azoknak is, akik kitaszítottak. Minél közelebb kerülünk Jézushoz, só, világosság és áldás leszünk.
Ámen./Závodi Zsuzsanna/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése